Chapter Twenty ~ My Life Is Over

Bébik!

Gondoltam megleplek titeket, és már ma hozom az új részt. Nem akarom sokáig húzni az időt, csupán annyit mondok, hogy köszönöm a rengeteg kommentárt, a megtekintéseket, és a feliratkozásokat. Nagyon szeretlek titeket, örülök, hogy szeretitek a blogot! Elértünk a blognak a feléhez, azaz a huszadik részhez.. ez részben szomorú is, más részből viszont boldogsággal tölt el. Örülök, hogy már idáig eljutottam, és hogy ennyien olvassátok a blogot, viszont szomorú is, mert hamarosan vége a történetnek. Nem fogom ezt bevezetni, tehát a következő résztől már nem lesz komment határ, de most ennél a résznél még igen, tehát a következő részt, kizárólag 10 hozzászólás után hozom! Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, szeretem az olvasóimat! ;) Jó olvasást!

Ui.: A végén lévő utolsó előtti mondat vége, a következő részben derül ki ;)

Love, Blake

The Silence

Idegesen tördeltem ujjaimat, miközben hófehér ruhámat néztem. Furcsa volt a helyzet, hiszen a valóságban tél van, de itt... Ez a rét csodálatos. Egy kicsi szellő van, azon kívül tűz a nap, minden gyönyörű, sehol sincs hó, még az olvadó sár sincs itt. Nyoma sincs annak, hogy valaha is esett volna. Anyámra emeltem a tekintetem. Kedvesen mosolygott rám, aztán megrázta a fejét. Ezzel megnyugtatva engem.

-Nem, Kicsim. Nem a mennyben vagy. A menny, és a földilét között lebegsz. Éppen az életedért küzdenek. Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget, Kicsim? -  kérdezte idegesen, én pedig a fejemet ráztam, ezzel jelezve: nem tudom.

-Senkinek sem hiányoznék - mondtam szomorúan, fejemet pedig lehajtottam. Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam. Tényleg nem hiányoznék senkinek. Sokkal jobb lenne nekem, ha itt maradhatnék anyával, és talán apával is találkozhatnék. Az egész világnak segítenék vele, ha elveszteném a harcot. A harcot, melyet a szervezetem vív, az életben maradásért.

- Tényleg így gondolod? - kérdezte édesanyám sejtelmesen, mire én egy aprót bólintottam. Nagyon sóhajtott, s erősen alsó ajkába harapott.

- Angyalom.. Mindenki ott van a kórházba. Lola órák óta zokog. Mikor közölték vele, hogy újra kell éleszteni, annyira kiborult, hogy be kellett nyugtatózni. Serena órák óta néma csendben ül, senkihez nem szól, és senkinek nem válaszol. Teljesen lesokkolta a dolog. A lány, akit fél nap alatt megutáltál, most ott ül a kórházba a többiekkel. Elia megbánta a dolgokat, és legszívesebben visszafordítaná az egészet. Ryan.. Ryan kiborult. Ököllel ütötte a falat, és magát átkozta, amiért nem tudott segíteni neked. Olivia és Josh összetörtek. Sírnak, és a halálhíredet várják. Nem akarnak elveszíteni téged Blake. Mindenki szeret téged - mondta édesanyám, arcán csalódott mosollyal. Nagyot nyeltem, szemébe néztem, s úgy kérdeztem rá a dologra, mely már egy ideje ki akart kívánkozni.

- És Justin? - nyeltem egy nagyot, hiszen előre féltem a válaszától. Biztató mosolyt eresztett felém, melytől egy kicsit megkönnyültnek éreztem magam.

- Titeket az égiek is egymásnak teremtettek szívem. Szeretitek egymást, és ezt te is tudod. Nektek együtt kell lennetek. Megérdemlitek - felelte anya édesded hangon, aztán arcára komolyság ült ki. - Vége, az életmentésnek.. Most közlik a hírt a többiekkel - mondta édesanyám, szemei bekönnyeztek.
- Meghaltam? - kérdeztem csalódottan, de Ő nem felelt.

*Claire Szemszöge*

- Maguk Mrs. Evans hozzátartozói? - kérdezte kedvesen egy negyven év körüli, szőke, vállig érő hajú doktornő, kinek névtábláján Mrs. Maddox név volt feltüntetve. Odajött hozzánk, arca gondterhelt volt, mely kicsit sem volt megnyugtató kisebb társaságunk számára.
- Hogy van? - sietett a középkorú nő felé Bieber, akinek iszonyatos lelkifurdalása van. Eléggé nagy részben hibás a történtekért, tehát meg is értem, hogy hibáztatja magát. Nem hiszem el, hogy lehetett ekkora hülye. Szereti Blake-t, de nem bírja megállni, hogy ne döngölje földbe. Nem értem, miért csinálja ezt.. Tönkreteszi, de nem csak szegény barátnőmet, hanem magát is. Bele fog őrülni ebbe a dologba.
- A kisasszony állapotát stabilizáltuk. Túl van az életveszélyen, bár rengeteg vért vesztett, melyet azonnal pótolni kellett, még szerencse, hogy volt raktáron. A kislány nagyon össze lehet törve, még a depresszió is szóba jöhet - felelte a doktornő, mi pedig azonnal fellélegeztünk. Lola sikítva ugrott Serena nyakába, hiszen Őt is rettenetesen megviselte a dolog, be is kellett nyugtatózniuk a dokiknak.
- Be lehet menni hozzá? - kérdezte Justin, arcáról sugárzott a megbánás. Elia azonnal odakapta tekintetét, hiszen szerintem egy nap alatt beleszeretett Justinba, nem örül, hogy Blake a képben van.
- Egyszerre csak egy - közölte a doki, aztán eltűnt a hosszú, üres folyosón.
- Én megyek be - felelte Olivia, s már el is viharzott mellettünk, mielőtt bármit is reagálhattunk volna.

*Blake Szemszöge*

Már egy ideje felébredtem. Csak csöndben feküdtem, és gondolkoztam, miközben szememet végig kezemen tartottam. Bekötötték. Szörnyű volt látni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Hogy süllyedhettem olyan mélyre, hogy felvágom az ereimet? Undorodtam magamtól, és totálisan jogosnak éreztem volna, ha mindenki megutál. Az anyával való találkozásom elgondolkodtatott. Nem tehetem ezt meg sem magammal, sem a barátaimmal.

A kórtermem ajtaja nyílt, s Olivia robogott be rajta. Azonnal odajött, szorosan megölelt. Arca meggyötört volt, szemei vörösre duzzadtak a sírástól.

- Oliv! Én úgy sajnálom. Én nem akartam. Nem csináltam ilyet, még sosem, és nem is fogok. Elrontottam a karácsonyt. Annyira, őszintén sajnálom! Nem akartam, csak ez lett. Ígérem, nem teszem ezt többet - mondtam, miközben sós könnyek marták a szememet, s az ég felé néztem, pislogva, nehogy elsírjam magam. Oliv mély levegőt vett, aztán bólintott.

- Szerintem sem fog megtörténni, ugyanis.....

Mikor meghallottam a dolgot, rájöttem, az életemnek végleg vége.