Köszönet

Csibék!

Ez a blog legutolsó bejegyzése, a búcsúbeszéd. Az ilyen bejegyzések általában arról szólnak, hogy az adott történet írója ódákat zeng arról: mennyire szereti az olvasóit, s mindent köszön nekik.

Az én köszönetnyilvánításom nem ilyen lesz.

Nos.

Először is köszönöm a legjobb barátnőmnek, Ujvári Viviennek (bloggervilág: Vivianne), hogy bátorított, és mindig kiállt mellettem. Azt, hogy elsőként olvasta a fejezeteket, és minden egyes résznél elmondta az őszinte véleményét. Ha baj volt, mindig segített, és rengeteg tanácsot adott.

Köszönöm mindenkinek aki legalább egy kommentárt hagyott a bejegyzések alján, ezzel megkönnyítve munkámat.

Köszönöm Heaven Coyer-nek, és Briana T.-nek a blog két csodálatos designját, Ashley Bornnak pedig a fantasztikus könyvborítót.

Mindenkinek, aki feliratkozott a blogra, s legalább egy esélyt adott neki.

Köszönöm!

THE END…

Epilogue ~ Together Forever

Back To December

Két évvel később - Az esküvőn

- Megcsókolhatja a menyasszonyt - mondta ki a pap, mi pedig Juss-szal szenvedélyes csókba forrtunk össze. Két csodálatos éve vagyunk együtt, s most már biztosra mondhatom: vele minden perc ajándék. Életem szerelme Ő, s én is neki. Boldogok vagyunk együtt, még ha be is csúszik néha egy-egy veszekedés. De kiknél nem? Ez a normális.. Az élet rendje. Így, huszonegy éves fejjel belátom, hiba volt, mikor elhagytam Őt, a párizsi egyetem miatt, ahová már nem járok. Egy éve kicsaptak, mert nem volt elég jó a tanulmányi átlagom, pedig én minden tőlem telhetőt megtettem. Azóta visszaköltöztünk Houstonba, hiszen itt minden sokkal ismerősebb, s szeretettebb, mint ott. Harryvel még mostanában is szoktam beszélgetni, ahogyan a két lánnyal is, kiket ott ismertem meg. Sőt, most Ők is itt vannak az esküvőn, ahogyan Olivia, Josh, és Amelia is. Igen. Elia. Azóta neki is benőtt a feje lágya, és van egy csodálatos, igazán jólelkű barátja, akivel szeretik egymást. Justinnal összeköltöztünk, s egy csodálatos, "ételbe rejtett gyűrű" taktikával kérte meg a kezem, egy közös vacsora során. A lányokkal, és a gimis barátokkal már nem vagyunk annyira jóban, mint régen, de azért még tartjuk a kapcsolatot. Justin részt vett egy képzésen, s jelenleg légiutas-kísérőként dolgozik, így nem sokat lehetünk együtt, de mi így is megoldjuk. Telefon, internet, webkamera. S hogy velem mi lett? Mikor kicsaptak a gimiből, elkezdtem írni egy történetet. Az én történetemet, csupán a szereplők nevei lettek mások. Azóta kész könyv lett belőle, melyet nemrégiben adott ki a cég, akikkel szerződést kötöttem. A kötet címe nem más lett, mint: Soha ne mond, hogy soha! - mert igen, én így gondolom. Az életem végre egyenesbe jött, s ez csakis neki köszönhető. Neki, aki jóban, rosszban mellettem állt, s aki mindig megvédett, ha baj volt. Ő volt az, aki a rossz napokon is támaszt nyújtott nekem, s ha baj volt, mindig segített. Bármilyen körülmények között felvidított, és mindig mosolyt csalt az arcomra. Büszkén mondhatom, hogy Ő az én szerelmem. Justin.

Sziasztok Csibéim!

Ez lenne tehát az epilógus. Ugye milyen furcsa kimondani? Vége.. Szomorú, de ez az élet rendje. Egyszer minden véget ér. Csodálatos -körülbelül- öt hónap volt, amit veletek tölthettem, s nagyon büszke vagyok arra, amit én itt, eme "kis" bloggervilágban elértem. Ez nélkületek nem sikerült volna, ezért nagyon hálás vagyok. Nem is húzom most sokáig az időt, úgyis érkezek majd egy búcsúbeszéddel. Remélem tetszett az epilógus, és mindenki hagyna maga után nyomot, az csodálatos ajándék lenne számomra. Csók: Blake

Chapter Thirty ~ All's Well That Ends Well

Hit The Lights

A reptérre érve idegesen pásztáztam szemeimmel az embereket, hátha valahol megpillantom Őt.. Mikor a százezredik embernél sem jártam sikerrel, úgy döntöttem, bevetem francia tudásomat, és megkérdezem egy biztonsági őrtől.

- Jó estét. Meg tudná mondani nekem, hogy mikor indul a Houstonba tartó járat? - kérdeztem franciául, egy elég béna amerikai akcentussal. Az őr rám mosolygott, miközben azt gondolhatta: ez megőrült. Na ja. Mikor rájöttem, hogy nem fog válaszolni, a mellette álló, kicsit fiatalabb férfira néztem. Szemeimből aggódás, és könyörgés sugározódott, talán ezzel hatottam meg Őt, ugyanis egy apró fintor után szólásra bírtam.

- Negyed óra múlva - hadart, én pedig bólintottam, aztán rohanni kezdtem. Kétségbeesetten, könnyeimmel küszködve kerestem Justint a tömegben, de legnagyobb elkeseredettségemre sehol sem leltem. Dühös voltam. De nem rá, hanem magamra. Sírhatnékom volt, de éreztem, erősnek kell maradjak, hogy megtaláljam. Mikor megláttam a járatot, mely Houstonba viszi az embereket, gőzerővel rohanni kezdtem felé, ám a biztonsági vizsgálaton nem jutottam át, a jegyem hiányába.
- Kérem, a fiú, akit szeretek, elmegy azzal a repülővel - engedtem utat a könnyeimnek, de az izomagyú, harmincas éveiben járó férfit nem hatottam meg. S abban a pillanatban, megláttam Őt. Bőröndjét húzta maga után, jellegzetes Suprája lábán virított, farmer, fehér trikó, bőrdzseki. Tökéletesen nézett ki, még így is. Már felfelé szállt, mikor elkurjantottam magam.
- Justin! Állj meg! - eresztettem ki hangomat, amennyire csak tudtam. Észrevett. Megfordult, s rám pillantott. A biztonsági őr fél másodpercre nem figyelt oda, én pedig azonnal utat törtem magamnak, rohanni kezdtem. Justin eldobta a bőröndjeit, karjait kitárta, s várt. Rám.
- Hé, gyere vissza - üvöltött utánam a biztonsági, de nem foglalkoztam vele. Rohantam, mintha az életem múlna rajta.

Mikor odaértem, azonnal Justin karjaiba vetettem magam. Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy kis majom a mamájára. Nem akartam, hogy elengedjen, s hogy elmenjen. Soha. Ajkaink összeforrtak, a levegő perzselt köztünk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a körülöttünk lévők, egy emberként kezdenek fütyülni, és tapsolni. Ekkor a biztonsági őr -akit simán lefutottam- lépett oda mellénk, tekintete szikrázott a dühtől, de jelen esetben cseppet sem érdekelt, hogy mi baja van.
- Kisasszony! Kérem jöjjön vissza az átjáró mögé - szólt gépies, monoton hangon, de én nem szóltam semmit, csupán a velem szemben álló fiúra mosolyogtam. Ő csak nevetve megrázta a fejét, majd így szólt.
- Nagyon rossz lány vagy - kacsintott, megfogta a kezem, s a kijárat felé kezdett húzni. Utoljára visszanéztem a biztonságira.
- Köszönöm - tátogtam neki artikulálva, Ő pedig megeresztett felém egy enyhe mosolyt, s úgy bólintott. - Mi lesz most? - kérdeztem értetlenül Justint. Hiszen neki jegye volt Houstonba. Amolyan "ez hülye" fejet vágott, grimaszolt egyet, végül vett egy mély levegőt, s megszólalt.
- Itt maradok. Te tanulsz a Sorbonnen, én pedig elmegyek valahova dolgozni. Összeköltözünk. Aztán szép lassan összeházasodunk, lesznek gyerekeink, egy nagy, gyönyörű házunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk - vázolta fel a helyzetet, melynek hallatán elpirultam, aztán nyomtam egy puszit az arcára.

Biztosra vehetem, hogy Justin mellett megtaláltam a boldogságot, s remélem, ez sokáig így is marad. Ennyi vívódás, és szenvedés után végre boldogok lehetünk együtt, ketten. Tudom, hogy szeret engem, efelől nincs kétség, s én is így érzek iránta. Az én tündérmesém nagy nehezen, de összejött, hiszen tudjuk, hogy van a mondás: minden jó, ha vége jó.

Hát, sziasztok!

Ez lenne az utolsó rész. Még egy epilógussal szolgálok nektek a hétvégén, aztán vége.. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett komikat, nagyon jól estek. Most nem is papolok sokat, hiszen majd érkezem egy búcsúbeszéddel, tehát, remélem tetszett a rész. Ölel titeket: Blake

Chapter Twenty-Nine ~ Farewell Letter

A Year Without Rain

Azután pedig elrohantam. Könnyeim végigcsorogtak arcomon, de nem érdekelt. Futottam, amennyire lábam bírta. Nem tudtam, miért teszem ezt, de úgy éreztem, nem maradhatok ott. El kellett jönnöm onnan, nem láthattam Őt, hiszen nem bírtam volna megállni, hogy meg ne csókoljam. Mikor hazaértem, felrohantam a szobámba, melynek ajtaját magamra zártam. Rokonaim sokáig kopogtak, annak reményében, hogy beengedem Őket, de mikor rájöttek: esélytelen a dolog, békén hagytak. Kisírtam magam, s elég időm volt gondolkozni is. Én pedig sikeresen jutottam arra a döntésre, hogy adok egy új esélyt a Justinnal való kapcsolatomnak. Hiszen, nem csalt meg, s nem is egy vita, vagy nézeteltérés miatt szakítottunk, hanem az én "jövőbeli terveimnek" hála, szóval ha úgy vesszük, nem is nekem kéne megsértődve lennem. Rájöttem, hogy Justin rettenetesen sokat tett azért, hogy együtt lehessünk. Ideköltözött Párizsba, egy kontinensnyire a barátaitól, és a családjától, csakhogy velem lehessen, én meg nem vagyok hajlandó párkapcsolatban állni vele, a tanulás miatt? Tényleg hatalmas idióta vagyok. Ilyen fiút nem mindenhol találni, ezért is kéne megbecsülnöm. Reménykedtem benne, hogy még nincs minden veszve, s még lehetünk boldogok, együtt. Megmostam az arcomat, leszedtem az elkenődött szempillaspirálomat, a hajamat átfésültem, aztán melegebb öltözékre váltottam. Fekete cicanadrág, szürke, kötött pulóver, és egy fekete bokacsizma. Kezembe vettem mobilkészülékemet, s a konyha felé vettem az irányt. A lefelé vezető, körülbelül két perces úton azon gondolkoztam, mit mondok majd Justinnak, s hogyan közlöm vele: újra akarom kezdeni. Kivettem a gyümölcsöskosárból egy zöld almát, megmostam, aztán nagyot haraptam. Mikor elfogyasztottam az egészséges táplálékot, indulni készültem Jusshoz, de Josh elém állt.
- Justin itt járt - mondta egyszerűen, szemeim felcsillantak, ám "mostohaapám" folytatta. - Elküldtem, és megmondtam neki, hogy soha többé ne jöjjön ide. Csak a rosszat teszi veled - mondta, én pedig majdnem elsírtam magam. Tudtam, most erősnek kell maradnom. Vettem egy mély levegőt, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. Kikerültem Josht, s a bejárati ajtóig igyekeztem. Mielőtt kiléptem volna a lakásból, még utoljára visszafordultam.
- Tudod, nem kértem, hogy helyettem dönts - ezzel kiléptem az ajtón. Rohanni akartam Justinhoz, hogy hozzábújhassak, megcsókolhassam, és elmondhassam neki: mennyire szeretem. Ám nem tettem, ugyanis egy levelet véltem felfedezni a talajon. Felvettem. A borítékra hatalmas betűkkel az alábbi volt írva: Szerelmemnek, Blake-nek. - J
Idegesen bontottam fel, aztán olvasni kezdtem a kézzel írott sorokat.

Drága Blake!

Tudod, hogy nagyon szeretlek. S ez sosem lesz másképp, hiszen minket egymásnak teremtettek. De úgy érzem, innen már nincs visszaút. Voltam ma nálatok, de Josh elküldött a fenébe. És teljes mértékben úgy gondolom: igaza van. Mellettem nem lehetsz boldog, és ezt te is tudod. Ezért döntöttem úgy, ahogyan. Visszamegyek Houstonba, a többiekhez, a régi, szokványos életembe. Nem akarom tönkretenni az életedet, viszont azt nem bírom elviselni, hogy nem lehetsz az enyém. A késő esti géppel repülök vissza, s mire ezt a levelet olvasod, már lehet, hogy otthon leszek. Tudd, hogy örökké szeretni foglak, ezen senki, és semmi nem változtathat. Mi együtt, egy tökéletes páros vagyunk, s én mindig is reménykedni fogok abban, hogy valaha még együtt lehetünk. Hiszen úgy tartja a mondás: soha ne mond, hogy soha! Hiszem, hogyha két embernek együtt kell lenniük, akkor megtalálják rá a módot. Szeretlek ma, holnap, örökké, s még annál is tovább. - Justin 

Az utolsó sorokat már nem láttam tisztán, szemeimet könnyfátyol fedte. A levelet a földre dobtam, aztán villámsebességgel kezdtem el rohanni a reptér felé, abban reménykedve, hogy Justint még ott találom.

folytatás tíz komi után.. :)

Chapter Twenty-Eight ~ I Don't Know What I Want

Salute

Leültem egy padra, és vártam. Azon gondolkoztam, hogy talán az üzenet írója már haza ment, hiszen közel negyed órát késtem. Úgy döntöttem, lelépek, mikor észrevettem egy alakot felém közeledni. Annyira ismerős volt, annyira rejtélyes, belém pedig villámcsapásként hasított a felismerés. Fehér Supra cipő, fekete latex nadrág, mely szinte a térdénél lóg. Felsőtestén fehér trikó, rajta egy fekete bőrdzseki -én pedig majd megfagyok-, haja tökéletesen belőve mered az ég felé, s ahogyan egyre közelebb ér, gyönyörű szemeit is megpillantom. Két napja váltunk el, már kezdtem elfelejteni, s erre itt van. Kérdések milliói kezdtek cikázni fejemben, de a legfontosabb az volt, hogy: hogyan is kerülhet ide? - miért jött ide? Mikor már csak pár méter választott el minket, felálltam a padról, így csak fél fejjel volt magasabb nálam. Szemeimbe nézett, és mindenféle előzmény nélkül ajkaimnak esett. Váratlanul ért. Kezeimet mellkasára helyeztem, és eltoltam magamtól. Nem is értettem, hogy mit gondolhat magáról pontosan.

- Mit keresel itt? - förmedtem rá dühösen, mert igen. Bármennyire is örültem, hogy látom, haragudtam rá. Nem akartam, hogy felforgassa az életemet. Ismét..

- Hozzád jöttem, Blake - felelte, mintha ez egyértelmű lenne. Na jó, talán az is volt, hiszen nem gondolom, hogy bármi más miatt Párizsba jött volna, de akkor is furcsa volt. - Ide költözök, hogy együtt lehessünk - mondta, én pedig elképedve bámultam rá.

- Hogy mi? Dehát, akkor miért ismeretlenről küldtél üzenetet? Úristen, Justin! - idegesedtem fel egyre jobban, mert nem akartam, hogy ide költözzön. Szerettem, de nem akartam ezt az egészet. A saját életét teszi tönkre azzal, ha ide költözik, távol a barátaitól, és a családjától. Ezt nem teheti meg.

- Mert nem jöttél volna el, ha tudod, hogy én vagyok az. A döntésem megmásíthatatlan. Itt maradok, ha tetszik, ha nem - jelentette ki, szemeim pedig izzottak a dühtől, de nem volt más választásom, mint elfogadni, és beletörődni.

*Öt hónap múlva*

Öt hónap telt azon este óta, hogy Justin bejelentette, Párizsba költözik. Mint mindenki tudja, Justin igencsak makacs fiú, s természetesen valóra is váltotta tervét, azóta is itt él, azzal a különbséggel, hogy még mindig csak barátok vagyunk. Tisztáztuk, miszerint tanulni költöztem ide, nem pedig pasizni, s nincs időm a fiúzásra, bármennyire is szeretem. Harryvel azóta is legjobb barátok vagyunk, s a két lánnyal is igen jó a kapcsolatom. A csajokkal heti egyszer szoktam beszélni telefonon, és az öt hónap alatt egyszer haza is látogattam, aminek rettenetesen örültek. Fáradtan értem haza, aztán mosolyogva öleltem magamhoz nagynénémet, majd puszit nyomtam arcára. Oliv felkuncogott, aztán kezembe nyomott egy csekket.
- Elmennél a postára befizetni? - kérdezte bájosan, majd ártatlanul megrebegtette pilláit. Bólintottam, aztán tárcsáztam Justint. Megbeszéltük, hogy értem jön, s együtt megyünk csekket befizetni. Hát nem romantikus? Míg Jussra vártam, felmentem a szobámba, ledobtam a táskámat, aztán gyorsan összepakoltam, egy táskába. S átöltöztem. Fekete farmer, fehér, 'impossible' - feliratú póló, fekete tornacipő. Hajamat átfésültem, és mikor a szempillaspirállal végeztem, csengettek. Rohantam az ajtóhoz, aztán egy gyors 'sziasztok' - üvöltés után végleg bezártam magam mögött az ajtót.
- Helló - mosolygott Justin, aztán megölelt. Visszaöleltem, aztán szorosan egymás mellett indultunk el a postára. Az út viszonylag csendben telt, húsz perc alatt ott voltunk, és kétszer annyi ideig  vártuk, hogy az előttünk álló idős emberek befizessék a csekkjeiket. Mikor végeztünk, kimentünk a helyiségből, aztán megálltunk a posta előtt. Indultam volna, mikor Justin magához húzott, és megcsókolt. Váratlanul érintett, azonnal elhúzódtam Tőle. Csalódottan nézett rám, aztán szomorú mosollyal szólt hozzám.
- Nem akarod? - tette fel a kérdést, melyen hezitálni kezdtem.
- Nem tudom, mit akarok - mondtam ki végül nehezen, azután pedig...

(nem jött össze a hat komi, de mindegy :) )

következő három komi után ..:)

Chapter Twenty-Seven ~ The Message

Dare 

A kijelzőn pedig Harry neve villogott. Mosolyogva vettem fel, s szóltam bele.

- Igen? - kérdeztem, a vonal másik végéről pedig egy sóhaj hallatszott.

- Szia, Blake. Ráérsz most? Be szeretnék neked mutatni két személyt - nem láttam, de hangján tisztán hallottam, hogy mosolyog. Nem akartam, és nem is tudtam neki nemet mondani, így azonnal beleegyeztem. Mivel semmit nem ismerek itt, Párizsban, ezért lediktáltam neki a címet, Ő pedig azt mondta: hamarosan ott vagyok. Ezzel letette a telefont. Mielőtt összekészülődtem volna, megnéztem az időt. 15.13 volt. Ezek után magamra kaptam egy virágmintás, combközépig érő, spagettipántos ruhát, és egy fekete topánkát, hajamat átfésültem, aztán vártam, hogy Harry megérkezzen. 15.35-kor kopogást hallottam, én pedig boldogan rohantam, hogy ajtót nyissak. Mikor nagyra tártam, egy hatalmas mosollyal, göndör fürtökkel, és két smaragdzöld szempárral találtam szembe magam. Arcomra mosoly kúszott, és megöleltem Harryt, aztán mielőtt távoztunk volna, hagytam egy rövid üzenetet Oliviának.

Mikor megérkeztünk a találkozóra, két lány várt ránk. Egy vörös hajú, alacsony, gyönyörű lány, aki fekete rövidnadrágot, és fehér, flitteres, pánt nélküli toppot viselt, bokacsizmával, és egy másik, szőke hajú lány, aki akár modell is lehetett volna. Tudtam, hogy a vörös lány lesz Sophie, de a másik szépségről fogalmam sem volt.

Megálltunk előttük, Harry megölelte mindkét lányt, aztán a szőke felém fordult.

- Salut, ravi de vous rencontrer - mondta, én pedig kétségbeesetten pillantottam Harryre. Persze értettem, amit mond, de ki nem állhattam, ha franciául kellett társalogjak.

- Ők csak franciául beszélnek? - kérdeztem zavartan, mire mindhárman felkacagtak, aztán a szőke lány megszólalt, de most az én nyelvemen.

- Csak szórakozok. Egyébként Aubrey vagyok - mosolygott, aztán a vörösre mutatott. - Ő pedig Sophie. Harry barátnője, és az én unokatestvérem - bólintottam, és próbáltam elraktározni az információkat.

- Hová megyünk? - szólalt meg végre Sho is, Harry pedig rám pillantott. Pont rám, aki még sosem járt Párizsban. Vállat rántottam, Aubrey szemei pedig felcsillantak.

- Mutassuk meg neki az Eiffel-tornyot - adta ki az utasítást, én pedig elmosolyodtam magam. Mindig is kíváncsi voltam arra a gyönyörű helyre, amit eddig csak képeken láthattam, most meg itt az alkalom, s testközelből csodálhatom meg. Már éppen indulni készültünk, mikor telefonom pittyegni kezdett. Sms-t kaptam. Meglepődve olvastam a rövid üzenetet, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, s hogy mit akarhat. Ez pedig egy módon derülhet ki, mégpedig ha odamegyek.

- Srácok, nekem most haza kell mennem. Nagyon sajnálom, tényleg. Valamikor máskor ígérem bepótoljuk - mentegetőztem, Ők pedig bólintottak. Elbúcsúztunk, aztán az errefelé tartó útvonalon hazasiettem. Mikor megérkeztem, a többiek -kivéve Amelia- már ott voltak.
- Sziasztok! - mondtam kedvesen, hiszen bármennyire is zaklatott voltam, nem akartam velük undok lenni. Kedvesen mosolyogtak rám, aztán Oliv azonnal beszélni kezdett. Tekintettel arra, hogy össze kellett készülődnöm, és el kellett találnom a Louvrehoz, leállítottam nagynénémet, aki furcsa pillantásokat lövellt felém. - Készülődnöm kell, Oliv néni! Megbeszéltem este hétkor egy találkozót, egy ismerősömmel - hazudtam neki szemrebbenés nélkül, bár eléggé nehezemre esett. Nem szerettem hazugságokkal teletömni a fejét, de tudom, hogyha az igazat mondom el neki, akkor nem enged el.
- Ó, semmi baj - mosolygott, én pedig hálás pillantásokat vetettem rá, aztán felrohantam az emeletre. Lezuhanyoztam, és a bőröndömből -még nem pakoltam ki- elővettem pár ruhadarabot. Magamra öltöttem egy világoskék forrónacit, és egy fekete trikót, amire fehérrel az alábbi volt írva: Runaway. Mikor kész lettem, már hat óra múlt. Sebembe dugtam mobilom, és sietve rohantam el otthonról, egy gyors búcsúzás után.
Mikor már jóval elhagytam a házat, jöttem rá, hogy fogalmam sincs, merre is kell mennem. Gondoltam megkérdezek valakit, így bevetettem magam, és kerestem egy szimpatikusnak tűnő hölgyet, akitől aztán megkérdeztem, hogy hol találom a múzeumot.
- Excusez-moi, pourriez-vous me dire où trouver le musée du Louvre? - mosolyogtam rá kedvesen, mire Ő gyorsan eligazított. Meglepett, hiszen úgy tudom, a franciák bunkók, de ezek szerint vannak kivételek. Hát, kellemeset csalódtam. Az út viszonylag nyugodtan telt, mikor félúton járhattam, már sötétedett, de az mindenképpen megnyugtatott, hogy az utca nyüzsög a turistáktól. A Louvre előtt voltam, 19.12-kor. Az épület még nyitva volt, de be már nem lehetett menni, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt egyedül odamennem...

folytatás hat komi után..:)

Chapter Twenty-Six ~ I'm Leaving

Problem

- Sorbonne? Az Párizsban van - idegeskedett Justin, én pedig aprót bólintottam. Ez volt Olivia ajándéka. Elküldte a jelentkezésem a párizsi egyetemre, ahová már kiskorom óta menni akarok. Igen ám, de nem így akartam menni. Nem akkor, amikor végre rám talált a szerelem. Mégis muszáj elmennem. Ez az álmom. - Nem mehetsz - jelentette ki Justin, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

- Mi az, hogy nem? Ez az én életem, és nem hozhatsz döntést helyettem - förmedtem rá, mire Ő idegesen kapta rám tekintetét.

- Szóval elmész? - kérdezte dühösen, de hangjában egy apró félelmet is képes voltam felfedezni. - Miért nem jó neked a jelenlegi életünk? Miért akarsz elmenni? - kérdezte zavartan, én pedig cinikusan felnevettem. Juss értetlen fejet vágott, én pedig úgy gondoltam, innen már nincs visszaút, ebből hatalmas balhé lesz. Ajkaimat szólásra nyitottam, ám meggondoltam magam. Megfontoltam, hogy mit is mondjak. Némi töprengés után így szóltam:

- Elmegyek - szünetet tartottam, majd folytattam. - Elmegyek, mert én kezdeni akarok valamit az életemmel. Tanulni akarok, hogy legyen munkám, és pénzem - mondtam, mire Ő felnevetett, aztán lenézően pillantott rám.

- Tanulni, mi? - kérdezte gonoszan, én pedig dühösen néztem rá.

- Igen, képzeld el, hogy vannak céljaim! Nem abból áll az élet, hogy egész nap csak bulizunk, és dugunk! Bár neked igen - üvöltöttem vele dühösen, aztán az ajtóhoz sétáltam. Kezemet a kilincsre helyeztem, s lenyomtam azt, majd utoljára visszanéztem.

- Ez az utolsó szavad? - kérdezte csalódottan, szemei könnyekkel teltek meg. Pont úgy, ahogyan nekem is. Bólintottam egyet, aztán mielőtt elmentem volna, még utoljára megszólaltam.

- Viszlát, Justin - aztán haza mentem.

***

- Istenem, Blake! Rettentően fogsz hiányozni! - sírt Lola. A reptéren voltunk, s a gépemre vártunk. Húsz percünk volt még, a búcsúzkodásra. Bella, Lola, Serena, és Claire voltak ott. Senki más. No meg Olivia és Josh. Náluk fogok lakni. Mind az öten sírtunk, még Claire is, pedig Ő nem az a 'meghatódós' típusú lány. Átöleltem Őket.

- Ígérd meg, hogy keresel minket - mondta Serena.

- És néha hazajössz, ugye? - kérdezte C, két szipogás között. Én csak bólintottam, aztán egy kósza mosolyt eresztettem feléjük.

- Sziasztok, lányok - köszöntem el tőlük, aztán a repülő felé vettük az irányt. Mikor a gép felszállt, kinéztem az ablakon, s arcomról patakokban kezdtek folyni a könnyek. Az összes gyönyörű emlék rám tört, és hirtelen minden megváltozott. Nem akartam már semmit, csak visszamenni, s Justin védelmező karjaiba vetni magam. De tudtam, hogy ez már nem fog megtörténni. Soha.

Olivia és Josh másik üléseken voltak, mellettem egy jóképű, göndör hajú fiú ült. Mikor meglátta, hogy sírok, aggodalmas tekintettel nézett rám.

- Minden rendben? - tette fel a leghülyébb kérdést, amit ember ilyen helyzetbe feltehet. Nem akartam bunkó lenni, tehát lazán biccentettem. Aztán úgy döntöttem, itt az ideje elfeledni a múlt sérelmeit, s a szép emlékeket. Megtöröltem könnyáztatta arcomat, aztán megeresztettem felé egy apró mosolyt.

- Blake vagyok - mondtam, a lehető legaranyosabb hangomon.

- Harry - vigyorgott rám, a smaragdzöld szemű, igazán helyes fiú. Tényleg helyes volt. Nagyon helyes, de Justint akkor sem pótolta.

- Miért mész Párizsba? - kérdezte, s arcáról nem lehetett letörölni azt a hatalmas vigyort, mely egy ideje ott virított. Elgondolkoztam, hogy megbízhatok e benne, végül úgy döntöttem, semmi bajom nem lesz, ha elmondom neki. Hiszen nem lehet több húsznál. És olyan édes.. Csak nem rabolna el, vagy hasonló. Nem? - gondoltam magamba, aztán rákaptam tekintetem, s megszólaltam.

- Felvettek a Pantheon Sorbonne Egyetemre - mosolyogtam rá, Ő pedig halkan felkuncogott. - Mi van? - kérdeztem értetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet olyan humoros.
- Én is ugyanoda megyek - mondta, én pedig boldogan felkacagtam. Legalább már most ismerek valakit, akivel ráadásul közös a nyelvünk. Persze, beszélek franciául, de sokkal könnyebb a saját nyelvem használata, mintsem egy más nemzeté.

@officalharry with @blakeevans

Harryvel telefonszámot cseréltünk, s még egy ideig beszélgettünk. Kiderült róla, hogy Londonban született, és egy ideig ott is lakott, de Párizsba költöztek, így mindent ismer ott, s anyanyelvi szinten beszéli. Azért volt Texasban, mert egy régi barátját látogatta meg, és van egy francia barátnője, Sophie, aki állításai szerint nagyon jól kijönne velem, úgyhogy majd bemutat neki. A beszélgetés végére annyira feloldódtam, hogy már nem is gondoltam a többiekre, sőt, vidáman, és őszintén nevettem Harryvel azon, hogy kiskorában nekirepült a fejének egy galamb. Nem tudom, hogy ezt miért osztotta meg velem, de sikerült felvidítania, s egy közös kép is készült, melyet újdonsült barátom fel is töltött a Twitter profiljára. Mindezek után sikeresen merültem álomba, s legközelebb egy ágyban ébredtem. Furcsa volt a helyzet, hiszen nem emlékeztem arra, hogy hazajöttem volna. Körülnéztem a szobában, s megállapítottam, hogy eme csoda az enyém. A falak barackszínben pompáztak, a szobában nem volt más, mint egy tölgyfaíróasztal, egy ugyanolyan szekrény, ágy, egy kis éjjeliszekrény, s egy tükör. Lebattyogtam az emeletről, és felderítettem az egész lakást. A földszinten négy szoba volt. Az egyik egy tágas, otthonos nappali, mindenféle modern számítástechnikai eszközzel, és fekete bőrkanapéval. A másik a konyha, mely úgy szint teli s tele volt bonyolult konyhaeszközökkel. Volt még egy szoba, melyről állíthatom, hogy Oliviáéké, és egy fürdő. Az emeleten ott volt az én szobám, azzal szemben pedig egy rózsaszín, szőrös ajtó -undorító volt-, rajta egy tábla, hatalmas betűkkel: Amelia szobája, belépni tilos! - elnevettem magam, aztán visszamentem a nappaliba, ahol egy levelet találtam.

Blake!

Mikor leszállt a gép, te még mindig aludtál. Nem volt szívünk felébreszteni, ezért Josh kézben hozott haza. Ha ezt olvasod, felébredtél. Üdv, Párizsban! Mivel európai idő szerint éjszaka aludtál, ezért az időeltolódással nem lesz gondod. Elmentünk vásárolni, Amelia pedig egy barátnőjénél alszik. Nyugodtan elmehetsz itthonról, de kérlek jelezd. Hamarosan otthon vagyunk.

Puszi, Olivia nénikéd, és Josh bácsikád

Nem volt semmi tervem, így leültem a nappaliban található fotelba, s éppen kapcsoltam volna be a tévét -utálom a franciákat hallgatni, de itt csak franciául beszélnek, esetleg pár másik nyelven, amit nem értek, ezért maradtak a francia adók-, mikor megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig...

folytatás öt hozzászólás után! :)