Chapter Nineteen ~ In Heaven?

Kedveseim!

Sosem szoktam nektek amolyan 'előszó'-t írni, de lehet, mostantól bevezetem. Az előző rész óta, ami tegnap került fel, újabb két feliratkozóra tettem szert, s ez rettentő jól esik.. Köszönöm nektek! :) Emellett, míg tegnap a +8700-zal dicsekedtem, addigra ma már a +9000-rel. Rettentően köszönöm, hálás vagyok nektek! Ezek a dolgok azok, amik miatt itt egy kis meglepetés nektek, azaz a tizenkilencedik rész, melyen egész nap dolgoztam, de megérte, ha ezzel örömet okozhatok nektek. Viszont.. csak, hogy tudjam, mennyire érdekel titeket a folytatás, most lesz egy kikötésem. A KÖVETKEZŐ RÉSZ 6 HOZZÁSZÓLÁS UTÁN ÉRKEZIK!

Nos, olvashatjátok is a részt, jó olvasást! :)

Puszi, Blake

Boyfriend

Justin.. Justin keze. Justin keze Amelia kézfején pihent. Szívem ott, és akkor tört ezer darabra. Nem érdekeltek a többiek, nem érdekelt Josh, vagy Olivia, senki sem érdekelt. Zokogva rohantam fel a szobámba, s az ajtómat kulcsra zártam. Nem elég, hogy láttam Őket smárolni, de még egymás kezét is fogják.. És ki törődik az én érzéseimmel? Aha, hát persze, hogy senki. Száz százalékosan úgy éreztem, hogy itt az ideje meghalni. Nem hiányoznék senkinek. A családom meghalt, a még élő rokonaim a világ másik felén élnek, a barátaimat nem érdeklem, a fiú pedig, akit tiszta szívemből szeretek, más lánnyal enyeleg. Kivettem az éjjeliszekrényem második fiókjából egy pengét, fogtam egy törölközőt, s úgy ahogy voltam, rohantam át a fürdőbe. A többiek mind ott voltak az ajtóm előtt, s utánam is rohantak, de én azonnal bevágtam a fürdőszoba ajtaját. Megfogtam a pengét, erőt vettem magamon, aztán bőrömbe nyomtam, s végighúztam rajta. Felszisszentem az égető érzéstől, melyet akkor éreztem, mikor a penge és a bőröm találkoztak.

- Blake! Azonnal nyisd ki! - üvöltött valaki, de nem igazán értettem. Kezemből folyt a vér, fülem zúgott, szememből potyogtak a könnyek, látásom homályosulni kezdett, aztán összeestem. Ez volt az utolsó emlékem.

*Lola Szemszöge*

Blake idegesen pillantott egyetlen egy pontra. Azonnal odakaptam tekintetem, s bennem is felment a pumpa. Nekem is feltűnt, hogy Justin és Elia összemelegedtek, de ez már túlzás.. Blake szereti Justint, és a fiú is Őt. Nekik együtt kell lenniük. Blakey zokogva rohant fel a szobába, s a csapat nyomós többsége -Serena, Claire, Ryan, Olivia, Én- utána szaladt, míg a többiek lent maradtak, mondván: túl sokan leszünk fent.

Barátnőm a szobájából a fürdőbe rohant át, kezében végig szorongatott valamit. Hatalmas erővel csapta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját, aztán kulcsra zárta. Ryan idegesen üvöltött be neki:

- Blake! Azonnal nyisd ki! - de nem történt semmi. Pár perc elteltével hatalmas csapódást hallottunk, bennünk pedig megállt az ütő. Éreztem, hogy hatalmas baj van, így ingerülten üvöltöttem rá Ryra.

- Törd már be azt a kibaszott ajtót! - zokogtam önkívületi állapotban, Ő pedig tette, amit kértem. A bent lévő látvány vérfagyasztó volt. Az előzőnél hangosabban zokogtam, de most már Olivia, és Claire is csatlakoztak hozzám. Serena csak állt egy helyben, s hatalmas szemekkel, üveges tekintettel bámulta a földön fekvő, vérbe fagyott, hófehér lányt.

- Van pulzusa - közölte, kicsit nyugodtabban Ryan, aztán azonnal a mentőket tárcsázta. Én idegesen, könnyeimtől áztatott arccal rohantam le a többiekhez, akiknek jókedvük még mindig nem hagyott alább.

- Blake.... - suttogtam, de nem tudtam befejezni, újra rám tört a sírás. Képtelen voltam felfogni, hogy a lány, akit legjobb barátnőmnek nevezek, annyira összetört lelkileg, hogy ezt tette magával. S ami még rosszabb, hogy nem vettem észre, mennyire kivan készülve, közben legjobb barátok vagyunk. Utálom magam emiatt. Talán, ha előbb rájövök a dologra, akkor tudok neki segíteni, és nem jutunk el idáig.

- Mi történt? - kérdezte halál nyugodtan Justin, én pedig ott, és akkor megvilágosultam.

- Az egész a te hibád, te rohadt szemétláda! - estem neki, s miközben könnyeim ismét előtörtek, tenyérrel ütöttem tökéletesen kidolgozott felsőtestét. - Ha te nem vagy ekkora szemét, és nem hitegeted Őt. Ha nem vezeted meg, és vágod át, használod ki, alázod meg, döngölöd földbe... Akkor nem vágja fel az ereit, te utolsó rohadék!-üvöltöttem vele, a körülöttünk lévők pedig lefagyva bámultak minket. Hallottam a mentő szirénáját, aztán csengettek. Austin sietett az ajtóhoz, s készségesen kísérte fel a három mentőst az emeletre, kiknél egy hordágy volt. Dühösen rogytam le az ágyra, a többiek pedig idegesen mászkáltak fel alá. Három perc múlva a jöttek le az emberek a hordággyal, benne Blake-kel.
- Három ember jöhet vele - közölte kimérten az egyik mentős, aki huszonöt év körüli, jó magaviseletű nő volt, száznyolcvan centi körül, fekete, mellig érő hajú, kék szemű. Akárcsak Blake.
- Én megyek - mondta Olivia, én pedig azonnal odarohantam hozzá.
- Én is - feleltem, hiszen kötelességemnek éreztem, hogy mellette legyek. Szörnyen nézett ki. Az infúziót már bekötötték neki, s lélegeztető gépre is kapcsolták. Szívem összeszorult, gyomrom görcsbe rándult, mikor meggyötört arcára pillantottam. Már indultunk volna, csak azt vártuk, hogy ki lesz a harmadik személy, aki velünk jön.
- Én - felelte Justin, s ideges léptekkel odaért mellénk. Ezek után beszálltunk a mentőautóba, mely szirénázva indult az St. Maria kórházba.

*Blake Szemszöge*

Megrebegtettem pilláimat, aztán nagy nehezen kinyitottam szememet. Egy ágyon feküdtem, körülöttem mindenhol fehér köd volt. Semmim nem fájt, kezemen nem látszódtak a penge nyomai, melyeket magamnak okoztam. Lemásztam az ágyról, s először egyik, majd másik lábamat is letettem a földre. Mikor leléptem, végignéztem magamon. Hófehér, földet súroló, nyári ruhát viseltem, cipő nem volt rajtam. Körülöttem mindenhol köd volt, szinte semmit sem láttam. Elindultam egy irányba, mely felé kíváncsiságom vezetett. Ahogyan haladtam, a kép kezdett kitisztulni előttem.

Hirtelen egy réten voltam, körülöttem rengeteg nárcisz, és pipacs volt, s a rét közepén egy pad, a padon pedig egy nő. Lassan sétáltam oda, minden egyes alkalommal, mikor lábamat a talajhoz érintettem, egy apró szikra csattant fel, aztán eltűnt. A padhoz érve, megpillantottam a nő arcát, s szemeim elkerekedtek.

- Anya? - kérdeztem meglepődve. Mikor észrevette, hogy itt vagyok, tekintetét rám kapta. Arcára gyönyörű mosoly kúszott, miközben magához ölelt. Így suttogott fülembe.

- Szia Kincsem. Gyere, ülj ide. Beszélgessünk! - mondta, hangja olyan volt számomra, mint a kisgyerekeknek a fagylaltos autó jellegzetes dallama - vidámsággal, és izgalommal töltött el. Tettem, ahogyan mondta, s leültem mellé a padra. Pár percig csak néma csendben néztük egymást, aztán anya megszólalt.

- Tudod hol vagyunk, Kicsim? - fejemet jobbra s balra kezdtem rázni, ezzel nemet intve régen látott édesanyámnak. Aztán bevillant egy kép. Egy kép, ahogyan az éles pengével felhasítom a bőrömet. Szememet lehunytam, aztán aggódó tekintettel néztem anyámra. Nem akartam meghalni. Egy könnycsepp gördült ki szememből, aztán félve, de rákérdeztem a dologra, mely annyira szúrta szívemet.

- A mennyben?